Huber Szebasztián 1977. november 14-én született Budapesten.
A szentendrei Ferences Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomáztam történelem–történelemtanár szakon, emellett építészet- és kultúrtörténeti, kommunikációs és politológiai programokat is hallgattam. Egyetemi éveim során aktívan részt vettem a hallgatói közéletben: az ELTE BTK HÖK tagjaként fotópályázatokat, kiállításokat, fesztiválokat és tudományos rendezvényeket szerveztem, többek között a Fesztivál a Határon egyik főszervezőjeként.
Pályám elején a Magyar Országgyűlésben dolgoztam, ezt követően a Fővárosi Oktatási és Kulturális Bizottság, majd a Fővárosi Közoktatás-fejlesztési Közalapítvány kuratóriumának tagja voltam, később a Szent István Egyetemen dolgoztam 2011 után a Budapest Közút kommunikációs vezetőjeként dolgozom. Emellett egyik alapítója és vezetője vagyok a közéleti és kulturális szervezeteket segítő Forum Politicum Intézetnek és kuratóriumi elnöke a Genius Loci Építészeti Alapítványnak.
Több egyetemen oktattam – a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, az Antall József Szakkollégiumban és a Kárpát-medencei Nyári Egyetemen – és rendszeresen szerepelek írott és elektronikus médiumokban szakértőként. Közéleti munkám során korábban az Ifjúsági Demokrata Fórum választmányi elnöke, az MDF budapesti alelnöke voltam, jelenleg az Antall József Baráti Társaság elnökségi tagjaként tevékenykedem.
Nős vagyok, születésem óta a Ferencvárosban élek.
Sportmúltamban az iskolaválogatottság mellett a sakk szerepel. Gimnazistaként a MMG AM SE sakkszakosztályában az ifjúsági bajnokságban szerepeltem, de a felnőtt NB II-es csapatban is asztalhoz ültem.
Kötődésem a Fradihoz
Nem születtem meccsre járó fradista családba. Édesanyám, nagybátyám és nagypapám inkább szimpatizánsok voltak, de a valódi, mély fradizmus valahogy mégis teljes erővel ragadott meg már kisgyermekként. Anyukám máig mosolyogva meséli, hogy pár évesen egyszer csak „Hajjá Fjadi!” kiáltásokkal rohantam át a lakáson – ő maga sem tudja, honnan tanultam. Talán a környezet is formált: a Ferencvárosban nőttem fel.
Gyerekkorom meghatározó emlékei közé tartoznak nagypapám történetei: ahogy felvidéki magyarként ott volt az 1937-es 8:3-as meccsen, ahol Sárosi György hét gólt lőtt a legendás Planickának; vagy ahogy Albert Flóriánról mesélt – „ha megindult, dőltek a védők, mint a tekebábuk”. Nem volt nagy történetmesélő, inkább az életével adott példát, de ezek a rövid, szikár mondatok bennem életre szóló szenvedélyt ébresztettek.
Történelem iránt érdeklődőként nagyon korán elkezdett érdekelni a Fradi múltja: bújtam Nagy Béla könyveit, kerestem az újságcikkeket, mindent, ami a klub történetéről szólt. Fontos közeg volt számomra a Bakáts téri templom is, ahol több pap – mindenekelőtt bérmaapám Parádi Gyula atya, a volt sportoló Beran Ferenc atya és Rabai Antal atya is – fradista volt. Tőlük hallottam először arról a „titkos” Fradi-történelemről, hogy mit jelent, hogy a Fradi a nemzet csapata a klubnak a magyarság életében betöltött különleges szerepét mutatta meg, és arról, hogyan állták a sarat a kommunista elnyomásban, hogy lett akkor a Fradi az ellenállás jelképe.
A gimnáziumi évek tovább erősítették bennem az elköteleződést. A szentendrei Ferences Gimnáziumban a legtöbb paptanár – köztük osztályfőnököm, Menyhért atya – Fradi-érzelmű volt. Volt, hogy mise után együtt néztünk meccset. Az osztályomból is kialakult egy mag, akikkel hazai találkozókra és idegenbe is jártunk, sőt edzésekre is kilátogattam; első igazi kedvencem Telek András volt.
Mindig fontos volt számomra, hogy ne csak magamnak őrizzem a Fradi iránti szeretetet, hanem közösségeket is szervezzek köré. Környezetem már diákkoromban is „fradistaként” azonosított, és ez később sem változott: mindig kerestem azokat, akikkel meg lehet osztani a Fradi-szeretetet, és figyeltem azokra, akik nálam idősebbként több történetet, anekdotát ismernek és igyekeztem a fiatalabbakat is bevonni.
A Fradi számomra soha nem csupán a mindenkori csapatot jelentette. A Fradi egy örökség – egy magyar nemzeti jelképpé vált közösség –, amelyet nemcsak tovább kell adni, de magasra is kell emelni.
Ebbe a szemléletbe illeszkedett több mint tíz éve az Üllői129, amelyet barátaimmal szabadidőnkben, de szinte munkaként készítünk nap mint nap. Évente több mint egymillió egyedi látogató keresi fel az oldalt, naponta 14–15 cikket írunk, és átlagosan 2–3000 komment születik. Büszke vagyok rá, hogy sikerült olyan közösséget kialakítani, ahol a Fradi-szurkolók – kortól függetlenül – otthonra találhatnak, és ahol nemcsak a fociról, hanem a klub minden szakosztályáról, hagyományáról és közösségi életéről is szó esik.
Életem különleges ajándéka volt, amikor Springer Miklós bácsi vagy Rudas Feri bácsi személyesen szólt elismerően az oldalról. Ezek a pillanatok minden korábbi nehézséget felülírnak. Ahogy az is, amikor egy meccsen vagy akár egy üzleti tárgyaláson odalép egy fradista, hogy mennyit jelent számára az oldal – vagy amikor egy üzleti tárgyaláson egyszer csak valaki tréfásan arra kér, „adjam vissza a párját, mert állandóan az Üllőit bújja”.
Éppen ezért különösen nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Rudas Rend tagjává választottak. Olyan közösség tagja lehetek, amelyet Rudas Feri bácsi hívott életre, Springer Miklós bácsi személye fémjelez, és amelyben olyanokkal tartozhatom egy Rendbe, akik évtizedek óta ugyanazzal a teljes szívvel, hittel és kitartással élik meg a fradizmust, ahogyan én is mindig igyekeztem, mert „csapat csak egy van”
Hajrá Fradi!