Molnár Péter 1987. május 4-én született Budapesten. (Néha heccelem a szüleimet, hogy egy napot tévedtek…)

Tanulmányaimat az otthonomtól két sarokra található Herman Ottó Általános Iskolában kezdtem meg, majd a hatodik osztály elvégzése után a szintén XIII. kerületben található Ady Endre Gimnázium hatosztályos évfolyamában folytattam. Miután leginkább a matematikát kedveltem meg az évek során, így ezt összevetve a hobbijaimmal és azzal, hogy előreláthatólag milyen szakemberekre lehet majd szükség a jövőben, az informatikai pályára esett a választásom, matematika tárgyból érettségiztem emelt szinten (az évfolyamom volt a második, amelynek már az új kétszintű érettségin kellett számot adnia tudásáról) és nyertem felvételt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatikai Karának programtervező informatikus szakára – az első olyan évfolyamra, amely már a bolognai rendszer szerint (BSc – alapképzés, MSc – mesterképzés) működött. Az egyetemi évek jól leírhatóak a fradisták egyik jelmondatával is: „Küzdeni mindig, feladni soha!” – nem volt egy könnyű képzés, büszke vagyok rá, hogy sikerült abszolválnom, azóta pedig bizonyosságot is nyert, hogy kiváló alapokat adott.

Az egyetemi tanulmányaim végén kerültem kapcsolatba egy kisebb szoftverfejlesztő céggel, miközben a szakdolgozatomhoz kerestem egy olyan témát, amit az ELTE befogad. Egyből egy nagy országos projektben találtam magam, ez a napközbeni átutalások magyarországi bevezetése volt (24 órán belüli). Ezen belül kaptam kisebb feladatokat, ebből készült el a szakdolgozatom is. És hogy mennyire aktuális téma volt: a szakdolgozatom védésének napján indult el élesben a rendszer Magyarországon. A sikeres záróvizsga után a cégnél jelezték, hogy számítanának rám a jövőben, ha én is úgy gondolom. Úgy gondoltam… – jelen sorok írásakor is a cég alkalmazásában állok, munkám során hazai pénzintézetek, biztosítók kritikus háttérrendszereinek fejlesztésén dolgozom – Ferencvárosban, az Üllői úti stadion és a népligeti FTC sporttelep közelében.

Szerves része életemnek a sport, azon belül is a kosárlabda, amit gyerekkorom óta űzök az utcán és a teremben is. Szerepeltem országos bajnokságban is, az NBII-ben, ahol egy kis ízelítőt kaptam abból, milyen lehet egy élsportoló élete, aki szinte állandóan úton van a csapatával. Jelenleg a Budapest-bajnokság A csoportjában pattogtatok, valamint intézem a csapatunk ügyeit, az utóbbi feladatkörben is szereztem már érdekes tapasztalatokat, mint például: nem magyar állampolgár (külföldi szövetségtől kell kikérni) vagy az utánpótlásból „kikopó”, de a játékot azért még folytatni kívánó játékos (az anyaegyesülete védi, amíg nem ér el egy bizonyos életkort) leigazolása. A kosárlabda mellett a középiskolában röplabdáztam is, az iskolák közötti bajnokságban mindig felállhattunk a dobogóra, egyik edzőnk Bokros Zsuzsanna volt, aki a női válogatott tagjaként szerepelt többek között a ’72-es müncheni olimpián is. És inkább kevesebb, mint több sikerrel, de próbálom fejleszteni sakk tudásomat is. Szeretek olvasni is, komoly könyvgyűjteménnyel rendelkezem (a teljesség igénye nélkül: Dűne, Gyűrűk Ura, Csillagok háborúja, Szárnyas Fejvadász, Vaják).

Én és a Fradi

Hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött el a Fradi iránti érdeklődésem, az a múlt homályába vész, nem emlékszem rá. A ’95-ös BL-meccseket valamennyire már biztosan figyelemmel követtük, az első élőben látott bajnoki ’96-ban volt a Népstadionban, a BVSC elleni „bajnoki döntő”. Élénken él emlékeimben az is, amikor rádión hallgattam a Newcastle United elleni UEFA-kupa meccs visszavágóját – alvás helyett. A 2000-es évek elején kezdtünk el aktívabban meccsekre járni a bátyámmal, amikor már tudtunk vigyázni egymásra. És hogy ne vesszünk össze semmin, így ugyanolyan sapkát, sálat és mezt szereztünk be magunknak. A 2006-os „események” hatására lobbant fel még inkább a tűz, amiatt lettünk bérletesek. A még több hazai (és idegenbeli) meccs miatt jöttek az új ismerettségek is, ezzel együtt a többi szakosztály mérkőzései is, ami odáig „fajult”, hogy évek óta, ha egy szakosztály kiad egy bérletet, akkor azt megveszem és hazai meccset csak kivételes esetekben hagyok ki. Mivel a hozzáállásomat talán Simon Tibor szavai – „Rosszul lehet játszani, de lélektelenül soha.” – írják le a legjobban, így nem az eredmények alapján ítélem meg csapataink teljesítményét, ennek köszönhetően pedig amikor nincsen éremben, bajnoki címben, serlegben megmutatkozó eredmény, akkor is sikeresként tudok megélni egy-egy szezont egy-egy sportágban, és igen, az is előfordult már, hogy egy papíron nem rossz eredmény után kicsit ingattam a fejem, hogy azért valami hiányzott az összképből. Az évek során nagy mélységeket és magasságokat is megtapasztaltam csapataink mellett, mint például: NBII (labdarúgás), kiesés elleni küzdelem (vízilabda), megszűnés szélén állás (női kézilabda), megszűnés (férfi kézilabda, női kosárlabda, futsal), kilátástalan küzdelem (jégkorong). Szerencsére a szép emlékek már bőven túlragyogják ezeket, talán sorolnom sem kell őket, mindenki ismeri, de örök élmény, hogy személyesen élhettem át nemzetközi szerepléseket és kupagyőzelmeket – ezek közül is kiemelkedő a Bajnokok Ligája döntő vagy a BL-győzelemhez vezető menetelések -, hazai (és nemzetközi) dominancia kialakulását vagy hogy olyan „első eseményen” vehettem részt személyesen, ami egyszer adódik egy klub életében.

Ám mindezeknél talán még többet ér az a rengeteg ember, akit megismerhettem, az a közösség, amihez tartozhatok. És ami ennek köszönhetően történt velem az évek során. Megismertem Nagy Béla munkásságát, ennek a vége az lett, hogy a könyvespolcaimon ott van Nagy Béla összes Fradiról megjelent könyve. Emellett a Fradiról és sportolóiról szóló köteteket is igyekszem beszerezni, az egyik hóbortom, hogy ezeket megpróbálom dedikáltatni is. Megismertem a Fradihoz kapcsolódó kitűzők történetét, magam is rendelkezem egy gyűjteménnyel. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy ennek a gyűjteménynek egy része a Fradi Múzeum állandó tárlatában jelenleg is ki van állítva. A mez- és sálgyűjteményemre a nemzetközi sajtó is felfigyelt, ennek köszönhetően egyik kedvenc játékosommal, Gera Zoltánnal szerepelhettem ugyanabban a FIFA által készített TV műsorban. Az FTC rendes tagja lettem. Beléptem az FTC Baráti Körbe, ahol legendás Fradi-játékosokkal és szurkolókkal ismerkedhettem meg, az élet nagy ajándékának tartom, hogy többek között Rudas Feri bácsit is személyesen ismerhettem. A szakmám területén mindig igyekeztem segíteni a különböző szurkolói oldalakat: részt vettem a FradiDrukker, majd az EEE Mozgalom weboldalának karbantartásában, segítettem a Tempó Fradi! oldal szerkesztőinek munkáját.

Lelkes hozzászólóként jelen voltam az FTC PE oldalán, majd később az Üllő129-en is, utóbbinál később jobban is aktivizáltam magam, eleinte csak a vízilabdáról küldtem híreket, ebből végül az lett, hogy a 2010-es SzeptemberFeszt óta szerkesztőként (és üzemeltetőként) egyengetem az oldal életét, amely során társaimmal igyekszünk mindig a három E szellemében cselekedni. A Fradiról szóló hírek megosztása mellett nagy hangsúlyt fektetünk a hagyományok ápolására, több Fradi-legendáknak emléket állító alkotás létrehozásában vettünk részt tevékenyen. A jótékonysági akcióknak is mindig teret engedünk, valamint magunk is részt veszünk ezekben. Nem túlzás azt állítani, hogy nem egy – sajnálatos módon – vakvágányra futott életet is sikerült újra jó pályára terelnünk az oldalunk által teremtett lehetőségek helyes felhasználásával. A legnagyobb elismerésként őrzöm azt az oklevelet, amit ezen tevékenységek kapcsán kaptunk Springer Miki bácsitól.

Kicsit egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert egy ilyen megtiszteltetés, hogy a Rudas-rend a tagjai közé választja az embert, akkor történhet meg, ha egy tag elhunyt, ami nagy veszteség a Fradi-családnak, nem is akármilyen, de emellett természetesen nagy öröm és büszkeség is egy olyan közösséghez tartozni, amit az általam nagyon nagyra tartott Rudas Feri bácsi hívott életre. És erre a tagságra aztán tényleg igaz a szurkolói mondás: „a mi szerződésünk egy életre szól”. Bízom benne, hogy sikerül úgy megélni fradizmusomat, hogy a tagságom lejártakor is úgy vélik majd, hogy rászolgáltam arra.