Szántay Balázs 1948. február 4-én született Budapesten.

Hamar kiderült, hogy kedvenc játékszerem a labda, kedvenc időtöltésem a foci. Órákon keresztül kiskapuztunk az utcán, a játszótereken, a 3. emeleti körfolyosón rongylabdával gyakoroltam a Csanádi Árpád Labdarúgás című könyvében képsorozatokkal bemutatott cseleket, rúgásfajtákat.

1954-ben lettem fradista, azaz Bp. Kinizsi szurkoló. Az első mérkőzésre való kivitelem feltétele az volt, hogy fel tudjam mondani az ajándékba kapott Kinizsi gombfoci csapat összeállítását. Még ma is tudom, ha álmomból felkeltenek, akkor is. Gulyás – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Szabó, Dékány – Láng, Orosz, Mátrai, Vilezsál, Fenyvesi. A Népstadion kettős rangadóinak hangulata egész életemre hatással volt. Kezdetben Édesapám kollégái, majd a házbéli fradista bácsik vittek a meccsekre, gimnazista koromban osztálytársammal, Gusztival együtt jártam drukkolni. Különösen szerettem a falelátós Üllői úti pálya atmoszféráját.  A helyszíni szurkolásban csak az egy év katonaság és az öt vidéki egyetemi év jelentett megszakítást. Bérletes szurkoló akkor lettem, amikor a Fradit kizárták az NB I-ből, s azóta is az vagyok. A hosszú évek alatt rengetek élményt szereztem a lelátón.

A labdarúgás iránti szeretetem a gyakorlatban is érvényesült. Tíz éves voltam, amikor Édesapám egyik kollégájának ismeretsége révén levittek a Fradi kölyökcsapatához. Vézna kis srác voltam. Megköszönték jelentkezésemet, majd közölték, hogy jöjjek vissza egy év múlva. Az egy évet nem tudtam kivárni, és iskolatársaim biztatására a lakóhelyünkhöz közeli BEAC pályára vezetett az utam. Ott lettem igazolt labdarúgó. Érettségi után előfelvételisként egy évig voltam katona Kiskunfélegyházán, ahol nem engedélyezték a sportolásomat a helyi NB III-as katonacsapatban. Ez nagy törés volt a pályafutásomban, így Veszprémben, ahol megkezdtem egyetemi tanulmányaimat, már nem is terveztem a folytatást. Egyik nap azonban lehívattak a kollégium portájára. Dr. Kalocsay Aba, az NB II-es Veszprémi Vegyész edzője várt. Közölte, hogy Budapesten találkozott a volt edzőmmel, aki szerint folytatnom kell a labdarúgást. Így vettem részt még aznap próbajátékon Nyirádon. Végig szenvedtem a meccset, valami fantáziát láthattak bennem, mert leigazoltak. Azonban ez már nem volt az igazi. Be kellett látnom, hogy az egy év kihagyás károsan hatott a gyorsaságomra, a tanulmányok és a laborgyakorlatok miatt nem tudok megfelelni az edzési követelményeknek, ezért „szögre akasztottam” futballcsukát. Maradt a kispálya és a teremfoci egészen a 2004-ben bekövetkezett lábtörésig.

A lelátói kapcsolat mellett egyéb szálon is kötődtem a Fradihoz. 2007-ben tagja lettem a viszonylag rövid életű FTC Pártolói Egyesületnek (FTC PE), részt vettem az egyesület Tempó Zöldek kiadványának szerkesztésében. 2008-ban beléptem az FTC Baráti Körbe (FTC BK). Az FTC PE megszűnéséig a két társaság közötti összekötő voltam. Az FTC BK összejöveteleinek köszönhetem, hogy a korábban csak a lelátóról ismert kedvenceimmel személyesen is megismerkedhettem, sokukkal barátságot köthettem. Szándékosan nem említek neveket, mert nagyon hosszú lenne a névsor, s nem szeretném, ha a véletlenül kimaradók megsértődnének. Az FTC BK-nak 2013 és 2018 között a titkára voltam. Az FTC BK honlapjának rendszeres „tudósítója”, a Zöld és fehér magazin munkatársa vagyok. Fontos feladatomnak tartottam és tartom az egykori sportolóinkkal való kapcsolattartást, szükség esetén a segítésüket. Írásaimért, ajándék amatőr fotóimért mindig nagyon hálásak.

A leírtak alapján nyugodtan állíthatom, hogy én is Magyarország több milliós „labdarúgó szakértői” gárdájához tartozom, amit megerősít az 1970-ben szerzett gyakorló edzői és III. osztályú játékvezetői igazolványom.

A tevékenységem elismeréseként az FTC BK aranykoszorús, majd örökös tagja, 2015 decemberében a Rudas-rend tagja lettem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a nagy Fradi-családhoz tartozhatom, a Fradi iránti szeretetem az évtizedek során sem csökkent.