Dr. Hermány Csaba 1957. február 11-én született Budapesten.

Az alapító, Rudas Ferenc  érdemesnek talált arra, hogy 2015. december 3-án az első 23 egyikeként magam is átvehettem a Rudas rend kitüntetést. Büszke voltam és boldog, hogy ebben a megtiszteltetésben részesültem.

A kitüntetettek közös ismérve, „akik sokat tettek a Ferencvárosi Torna Clubért, az FTC Baráti Körért”, nem sportolói pályafutásuk során. Ez utóbbi feltételnek való megfeleléstől persze gyermekként szívesen eltekintettem volna, hiszen azon túl, hogy a Fradi a családunk életének evidens része, azért én itt futballista is szerettem volna lenni.

Igen, tenni a Fradiért, persze, de ez magától értetődik! Ezért miért jár kitüntetés?

Azután megmagyaráztam magamnak, hogy ezt az elismerést ugyan én kaptam, de ez egy egész családot illet, egy olyan családot, amely nemzedékről nemzedékre a kezdetektől segítette a Ferencvárost! Tetteik persze nem csak a Ferencvárosért voltak követendők, hanem az élet bármely más területén is, így mi leszármazók egy elszakíthatatlan erős lánc újabb és újabb láncszemei vagyunk.

Az FTC egyik alapítója, az első Alapszabály megszövegezője apai nagyanyám, Hérmán Ilona sógora, dr. Keönch (Köncs) Boldizsár. Az első világháborúban 1914. novemberében az első hősi halált halt FTC sportoló, Huber Nándor apám nagybátyja és keresztapja. Édesapámat az 1928. június 2-án tartott közgyűlésen 22 éves FTC sportolóként az FTC vezetőségének tagjává választották, mint jegyzőt, jegyzőtársa pedig unokatestvére, dr. Keönch István volt. Apám az FTC első gyephoki (gyeplabda) csapatának tagja, emellett az FTC teniszezője. A ’30-as években az FTC teniszszakosztály intézője és ezekben az években, mind a gyephoki, mind a tenisz országos szakszövetségekben az FTC képviseletét látta el. Jó barátja volt Toldi Géza, de legjobb barátja Sárosi Gyurka, aki nagyon szeretett teniszezni, így jó partnert talált magának apámban a szórakoztató kiegészítő sportjához. A II. világháború után édesapám már tisztséget nem viselt a Ferencvárosban. A család „csak” Fradi drukker maradt, még ha közben ÉDOSZ-nak, vagy éppen Kinizsinek is hívták.

Nekem, 1957-ben született ötödik gyerekként könnyű volt, már a Fradiba szerethettem bele. Ez nem is volt nehéz, mert a ’60-as évek Fradija igazi csoda volt! Nem sorolom őket név szerint, nekem ők voltak az alapok. Rendtársaim közül viszont többen is láthatták az előttük lévő generációkat, a mi „Aranycsapatunkat”, a 100%-os bajnokságot nyert Fradit és persze a találkozóinkon legtöbbet emlegetett Rudas Ferit! Feri bácsit én nem láthattam játszani, de nagyon sokat hallottam róla. Apósom többször mesélt arról az iszonyatos csattanásról, a lábtörésről, amit a nézőtéren is hallhattak. Feri bácsit már egészen más pozíciómban ismertem meg 2004. januárjában.

Csak egy apró visszaugrást teszek még a múltba. Én is jónéhány éven keresztül magamra húzhattam a Fradi mezét, mint az FTC ifjúsági futballistája, de a lelkesedésemhez képest a tehetségem nem volt elegendő ahhoz, hogy sportolóként tegyek a Fradiért.

Rudas Feri bácsival, illetve az FTC Baráti Körrel tehát 2004. januárjában találkoztam először, meghívásukra én képviseltem a néhány nappal korábban átalakított FTC Labdarúgó Rt. vezetését. 2003. decemberében választottak ugyanis az akkori főszponzor, a Westel 900 Zrt. képviselőjeként az FTC igazgatóságába. Ebben a mindössze négy évig tartó státuszban szó szerint megélhettem a mennyet és a poklot, ez utóbbit sajnos többet.

2004-ben bajnokok lettünk, 2006-ban kizártak az első osztályból, először játszott szeretett csapatom az NB II-ben. Két végletnek tűnik, de a közös mégis az, hogy a költségvetési problémákat nem lehetett kezelni, politikai béklyó kötözte le az ország legnépszerűbb egyesületét, mind az egyesületen belül, mind  kívülről.  Fájdalmas döntések születtek úgy, hogy a közvéleményt nem lehetett a részletekről tájékoztatni, de az FTC-t nem hagyhattuk kivéreztetni, működését fenn kellett tartani, egy ilyen klubhoz méltatlan körülmények között is. Mégis volt ennek az időszaknak is óriási hozadéka számomra, hiszen személyesen ismerhettem meg azokat, akik gyermekkorom eszményképei voltak, Albert, Rákosi, Szűcs, azaz a Legendák, de sok-sok más sportágbéli versenyzőt, edzőt, vezetőt is. Közülük sokan barátaiknak fogadtak, talán érezték, a klubhoz tartozásom valós érzelmeken alapul. Ezekben az években az egyesület elnökségének is tagja voltam. 2007-ben lejárt a szponzori szerződése az akkor már T-Mobile márkanéven működő cégünknek, magam lemondtam mind az igazgatósági, mind az egyesület elnökségi tagságomról. A személyes kapcsolat innentől már az FTC Baráti Körben működött, örömmel konstatáltam, hogy ebben a szervezetben természetesnek tekintették a klubhűségemet.

2015-ben újra egymásra talált a Magyar Telekom és a Ferencváros. Előbb három, majd 2018-tól négy éves, 2022-től szintén négy évre szóló szponzori szerződést kötöttünk. Bátran mondhatom többes szám első személyben, mert az alapszerződések megkötésébe igen jelentős munkát fektethettem.

Szolgálni, segíteni a Fradit tehát nálunk evidens dolog.

A családi kötődés házastársi oldalról is biztosított volt, feleségem családja is a XX. század nagy részében a Ferencvárosban élt. Rokonomként volt társam a rendben Pethő Zoltán, aki éppen apósom édesapjára, Szatmári Imrére hivatkozik, amikor kötődését a Fradihoz onnan eredeztetheti, „anyai nagybátyám vitt először az Üllői útra, Fradi meccsre”!

Talán egy apró tisztázást igénylő elem, hogy apám és más felmenők említésekor Huber vezetéknevet írtam, igen a Hermány magyarosított név, 1942 óta.

Nem szorul ily módon névmagyarázatra, hogy fiam, Hermány Bence is sok-sok mérkőzésen viselhette szeretett csapata mezét, de mindössze csak négy hivatalos nemzetközi mérkőzésen állt az első csapat kapujában. A sors furcsa fintora, hogy később az NB I-ben a Vasas kapusaként mutatkozhatott be.

Bizonyos, hogy a korábban említett erős fradista láncunk, újabb és újabb láncszemekkel bővül – egyelőre – négy unokánk a letéteményese ennek.